|
Álmomban Már Láttalak
Judy 2004.11.15. 19:00
2
Ty iskolája komor, vöröstéglás épület volt, amiben alig harminc éve folyt a tanítás. A kisfiú egy év alatt két osztályt végzett el, így a másodikból rögtön a negyedikbe léphetett. Az osztályban ő volt a legkisebb és a legfiatalabb gyerek; a többiek agyasnak és észkombájnnak nevezték. Ezek a gúnynevek nagyjából annyi elismeréssel jártak, mint a Bűzbomba, a Kukac, vagy a Csóringer. Marisa tudott arról, hogy fiát nem igazán fogadják be a többiek, tisztában volt azzal, hogy Ty a szelíd kis őzike szerepét játssza a bronxi iskola dzsungelének ragadozói között, de semmit sem tehetett annak érdekében, hogy megvédje a többiektől.
Jézusom! – mondta Marisa, amikor megpillantotta az egyik kislányt, aki szűk, sárga nadrágot, és derékig sem érő, feszes pólót viselt. – Az ott Tiana Zatkowsky? Hú, ez aztán jól megnőtt, mióta nem láttam!
Ty rövidlátó hunyorgással nézett körül. Az anyja oldalba bökte.
Idejön… Idén is segíteni fogsz neki a tanulásban?
A nagylánynak látszó kislány eléjük állt, édesen rámosolygott Tyra.
Szia aprólék! Mizújs?
Ty összeszedte minden lazaságát.
És veled? – kérdezte.
Bemegyünk az évnyitóra?
Ja, persze. Miért ne? – Ty, az anyjára ügyet se vetve indult el. Hirtelen megtorpant és visszanézett Marisára. – Az a beszéd izé… Tudod, mikor kezdődik?
Tudom, tudom. – Bólintott Marisa mosolyogva. – Gyere csak vissza, Ty! Van valami az arcodon.
A fiú felemelt kézzel hátrált.
Jaj, ne! Ma már átvertél egyszer, másodszor nem fog sikerülni. Ennyire azért nem vagyok lökött.
Oké, kicsim. Érezd jól magad. Szeretlek.
Én is – suttogta Ty.
Ahogy Marisa a fia után nézett, aki Tianával beleveszett a kapu előtt kavargó tömegbe, egy fekete szedán állt meg a járda mellett. Christopher Marshall képviselő szállt ki belőle, akit Jerry Seigal, stábjának és kampányának főnöke követett.
A két férfi – külsőre egymás ellentétei voltak – komoly beszélgetésbe mélyedt. Marshall a fehér angolszász protestánsok mintaképe lehetett volna: magas volt, karcsú és elegáns, Seigal viszont alacsony, kissé sötét bőrű és gyakorlatilag teljesen kopasz. Marshall lassan és akeleti parton élőkre jellemző, de előkelő akcentussal beszélt, míg Seigal úgy köpte a szavakat, mint az eldugult kávéfőző a barna csöppeket. Mindketten a harmincas éveik közepén jártak. Sikeres csapatot alkottak: Marshall elbűvölte a közvéleményt, a gazdájához hűséges Seigal pedig a háttérből irányította a dolgokat. Marshall mindent nyugodtan csinált, Seigal azonban olyan volt, akár a pattanásig feszített húr.
Seigal titkon abban reménykedett, hogy tizenöt-húsz év múlva Chris Marshallt az Egyesült Államok elnökévé választják, és akkor ő lehet az a valaki, aki a trón mögött állva a kezében tartja a valódi hatalmat, ő lesz az eleven titoktár, akinél minden szál összefut, aki gyakorlatilag azt tesz, amit akar.
Marisa Ventura és Christopher Marshall elhaladt egymás mellett. Mindketten elmerültek saját életük eseményeiben, és problémáikban, ügyet se vetettek a másikra, bár Marisa egyetlen pillanatra ránézett a férfira. Jóképű pasi, villant át az agyán. De politikus… Ez a tény megközelíthetetlenné és figyelemre méltatlanná tette számára Marshallt. Marcus már a középiskolában a fejébe verte, hogy alapállásból ítélje el a politikusokat, pártállásra és platformra való tekintet nélkül, mert aki ezen pályán működik, az nem lehet se őszinte, se becsületes, és csakis a saját, önző érdekeivel foglalkozik.
Seigal élénken magyarázott valamit, ám Marshall közbevágott.
Nem, nem. Ebből most ne akarj túl sokat kihozni Jerry. Amíg nem szólok, addig ez csak egy információszerző akció. Ne akard kampánnyá változtatni!
Ahogy tovább haladtak az iskola bejárata felé, a gyerekek megálltak, rájuk néztek. Halk mormogás támadt. A bronxi iskolások nem látnak minden nap olyan jólöltözött, fehér férfiakat, amilyen Christopher Marshall volt; az ilyen pasasoknak nem szokásuk meglátogatni a környék iskoláit. Ty és Tiana is a bámészkodók között volt, ők is csodálkozva néztek a lassan lépkedő képviselőre.
Minden a propaganda részét képezi, barátom – mondta Seigal. – Ezzel te is tisztában vagy. Az emberek magasról tesznek rá, mettől meddig tart a hivatalos kampány. Fogadd már el végre, hogy te egész életedben reflektorfényben állsz!
Ebből elég – mondta Marshall. – Fejezzük be, jó?
Nagyképű a pasi, mi? – súgta oda Tiana a mellette álló Tynak.
Képviselő – mondta Ty. – Nagyon jól szerepel a legutóbbi választásokon. – Oldalra billentette a fejét, és érdeklődve nézte a két férfit. – A munkájához tartozik, hogy meglátogassa a… Az ilyen szegénynegyedeket.
Láttál már ilyen gyönyörű kék szemet? – kérdezte Tiana. – Olyan, akár az ég!
Jaj, te buta! Tudod, hogy értem!
Seigal közelebb hajolt Marshallhoz.
Az emberek tudják, hogy az öreged székéra pályázol, és imádnak. Teszik nekik a sztori. A fiú elfoglalja apja egykori helyét! Kész tündérmese, nem? Rajonganak az ilyesmiért! – Oldalra kapta a fejét. – Hé, azt nézd!
Az iskola bejárata előtt fotósok és újságírók hada várakozott, valamennyien készen álltak arra, hogy lecsapjanak Marshallra.
Érted már, miről beszélek? – folytatta Seigal. – Természetesen az iskolát is meg fogják említeni a cikkekben, de az írások főként New York állam majdani szenátorával fognak foglalkozni.
Mikrofonok és kamerák jelentek meg Marshall körül, aki erőt vett magán, és elmosolyodott. Az iskola igazgatója száguldott ki a kapun; a nyakkendője vége a válla mellett röpködött. Megragadta Marshall kezét.
Mr. Marshall! – suttogta elfúló lélegzettel. – Carlos Velesquez vagyok, az intézmény igazgatója. Őszinterészvétem az édesapja halála miatt. Az iskola nevében is kijelenthetem: együtt érzünk önnel.
Köszönöm, Mr. Velesquez.
Jerry Seigal közelebb húzódott az igazgatóhoz.
Igazgató úr! Mit szólna egy fotóhoz? Rajta, rázzon kezet még egyszer a képviselő úrral! Ez az! Igen… Szélesebb mosolyt, ha kérhetném! Pompás!
Villogni kezdtek a fényképezőgépek. Ty a háttérből figyelte a jelenetet, de az esze valahol másutt járt.
- Remélem, apa ez az egyszer nem fog elkésni – mormolta. – Remélem, most nem fog kicseszni velem…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
